Az ember a mércéje mindennek a görög szofista egy mondatának egy részlete. Protagoras .

Az Ember a mindenség mértéke jelentése a következőre utal: "Az ember a mindenség mértéke". a relativizmus fogalma ahol minden egyén a maga sajátos módján ért valamit.

A mondat Hérakleitosz szókratész előtti filozófus elméletén alapul, aki a valóság folyamatos áramlását a következőkkel írta le a tudás az emberi megértés változó körülményei következtében módosulhat. .

A "minden dolgok mértéke az ember" szövegrészletet bemutató mondat tételével a radikális relativizmust igyekszik kifejezni, elvégre ez azt jelenti, hogy tagadják, hogy bármi is igaz vagy hamis lenne, függetlenül attól, hogy az egy adott egyénhez viszonyul.

Protagorasz tagadja egy olyan egyetemes kritérium lehetőségét, amely megengedi az embernek, hogy megismerje az igazságot és elválassza azt a hamis dolgoktól.

A dolgok úgy vannak, ahogyan az ember számára megjelennek, és ezt az egyéni dimenziójuk alapján értik meg.

Az igaz és a hamis, a szép és a csúnya, a jó és a rossz között viszonylagosság van.

A filozófia alapján, ha lehet meghatározni a kapcsolatot Protagorasz e mondatának a szofisták igazságszemléletével, mert a mondat illeszkedik a szofista tanokhoz, amelyek viszont a relativizmust és a szubjektivitást hirdették.

Más szóval, minden egyén maga konstruálja meg a saját igazságát. Ezért ami az egyik egyén számára igaz, nem biztos, hogy a másik számára is az.

Protagorasz az olyan szerzőknél, mint Luigi Pirandello, létező egzisztenciális relativizmus előfutárának tekinthető. Protagorasz szerint az ember legfőbb erénye a retorika, elvégre nincs igazság - sem etikai, sem lényegi értelemben -, és az "igazságot" az határozná meg, aki a retorikát és a meggyőzés művészetét elsajátítja.

Protagorasz az "Antilógiák" című művében azt tanította, amit Arisztotelész az ellentmondásmentesség elvének negációjának nevezett, vagyis az ellentmondások egyidejű igaz voltát az azonosra való tekintettel, valamint az igaz és hamis azonosítását.

Protagorasz tanítása a kettős ellentmondásosság elvéről szólt, amelyben megmutatta, hogy minden valamire vonatkozó állításhoz lehetséges egy másik, az igazság látszatával megegyező állítás ellentételezése.

Ez azt jelenti, hogy mivel nincs megcáfolhatatlan igazság, hanem csak relatív igazságok léteznek, lehetőség van arra, hogy bármilyen állítást vagy tagadást elutasítsunk, bármiről is legyen szó, mert mindig lehetséges (retorikai ügyességgel) olyan diskurzust folytatni, amely lerombolja a legszilárdabbnak tűnő igazságot.

Az "ember a mindenség mértéke" mondat ellentétes volt Szókratész elképzeléseivel, mivel ő az abszolút igazság és az egyetemes értékű igazságok híve volt.

Szókratész rendkívül kritikus volt a szofizmussal szemben, mivel az a retorikát és a relativizmust eszközként használta fel bizonyos célok elérése érdekében.

Még a szofisták is pénzt kértek a tanítványaiktól, hogy megtanítsák nekik a beszéd technikáit, hogy meggyőzzék a hallgatóikat.

A mondat értelmezése Az ember a mindenség mértéke

Az "Ember a mindenség mértéke" mondat magyarázata felveti annak lehetőségét, hogy az embernek megvan a hatalma arra, hogy a saját valóságérzékének kialakításával értéket vagy értelmet adjon a dolgoknak.

Azt a következtetést vonja le, hogy minden állítás relatív a nézőponthoz, egy társadalomhoz vagy akár a gondolkodásmódhoz.

Egy egyszerű példa az "ember a mindenség mértéke" mondat alkalmazására az, hogy két ember nézőpontját és észlelését teszteljük ugyanazon helyzet kapcsán, bármi legyen is az.

Annak az embernek, akinek a szél hidegnek tűnik, az hideg, de annak, akinek a szél melegnek tűnik, az meleg. Ez a példa azt mutatja, hogy minden ember a saját érzékelésének mércéje, megkérdőjelezhetetlen és tévedhetetlen.